– dr. Lovretity András előadása nyomán –

Lovretity András, aki maga is sportrajongó, most más szemszögből vizsgálta ezt a témát. Nem a reflektorfénybe állított, kimagasló sporteseményekről beszélt, hanem a sport árnyékos oldaláról, a doppingról, és annak szabályozásáról.

Ki gondolta volna, hogy a doppingolás története a sport történetével egyidős? Igaz, a régi görögök sokkal egyszerűbben oldották meg a teljesítménynövelést: volt olyan birkózó, aki a verseny előtt 9-15 kg borjúhússal növelte erejét, míg más versenyzőket az állati vér fogyasztása sarkallt jobb eredményre.

Az első dokumentált, és nem ilyen ártatlan doppingolás Thomas Hicks nevéhez fűződik, aki az 1904-es Olimpián maratonfutóként indult. A futóbajnok a célba érve összeesett, ami, mint később kiderült, egy strychnine nevű szer és egy adag brandy következménye volt.

Ha kell mondani egy sportot, amelynek történetével szinte egybeforrt a doppingolás, akkor az a kerékpározás. Az első doppingtörvényeket is azok az országok szorgalmazták, ahol népszerű ez a sportág: Belgium, Olaszország és Franciaország. 1928-ban az Atlétikai Szövetség adta ki az első hivatalos dopping tiltólistát azokkal szerekkel, amelyeket tilos használni a sportolóknak.

A doppingolás igazi elterjedése a II. világháború után történt. Ekkor kezdett maga a sport is iparággá válni, a baráti küzdelmeket felváltották a profi sportolók által vívott csaták. A reklám is felfedezte a sportban rejlő lehetőségeket, és komoly pénzösszegek vándoroltak a különféle sportágakba. Innen már csak egy lépés volt, hogy a sportipar felfedezze magának a háborúban kifejlesztett harci drogokat, amelyeket a sportolók doppingszerként használtak a sportversenyeken.

Az 1960-as római Olimpián történt, hogy egy dán kerékpáros doppingolás miatt életét vesztette. Ez az eset ráirányította a figyelmet a doppingszerekkel versenyzés veszélyeire, és egyre több szervezet tette le a voksát a doppingszerek tiltása mellett. Az 1970-es, 80-as években mindez azonban nem tartotta vissza az NDK aktuális vezetőit attól, hogy államilag is támogassák a doppingolást. Ennek eredményét láthattuk például az 1988-as szöuli Olimpia kelet-német óriásúszónőinek teljesítményében is.

A téma sajnos még most sem veszített aktualitásából. A napokban ért véget például Sun Yang kínai úszó pere, akit doppingvétség miatt négy év három hónapra eltiltottak a versenyzéstől. És mindez annak ellenére történt így, hogy manapság már számos szervezet és szabályozás küzd a doppingolás ellen.

A doppingolás szabályozásának története nem nyúlik vissza olyan régre, mint maga a dopping története. Az első nemzetközi egyezményt 1989-ben kötötték, és az aláíró országok között ott volt Magyarország is. Az országok ebben az egyezményben a doppinghasználat visszaszorítására kötelezték magukat.

1999-ben jött létre a WADA, a Nemzetközi Doppingellenes Szövetség. A szövetség célul tűzte ki, hogy védi a sportolók egészségét, egyenlőségét, és elősegíti a versenyek sportszerűségét. A WADA 2003-tól átfogja és harmonizálja az államok doppingellenes tevékenységét, és legalább évente egyszer közzéteszi azt a tiltott anyagokat tartalmazó listát, amelyet aztán a többi ország is átvesz.

Végül 2005-ben megszületett az UNESCO Doppingellenes Egyezménye. Az aláíró államok kötelezték magukat arra, hogy országukban megteremtik a doppinggal kapcsolatos jogi környezetet.

És milyen ez a jogi környezet Magyarországon? Nálunk a sportról szóló törvény kimondja, hogy minden sportoló köteles tartózkodni a doppingszerek használatától. Tíz éve, 2011-től doppingellenes kormányrendelet szabályozza a doppingeljárásokat, és a doppingolással kapcsolatos kiszabható büntetéseket. A doppingszert használó versenyzőt eltiltják a versenyzéstől, megvonják a kedvezményeit, és nem igazolhat át más egyesületbe sem. A doppinghasználat magában nem büntetőjogi kategória, és a doppingoló sportoló nem büntethető. Büntetés csak a teljesítményfokozó szerekkel kapcsolatos visszaélés esetén szabható ki, amely akár 3 évig terjedő szabadságvesztéssel is büntethető.